TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET

1

A Tímár kontra Magyarország ügyben

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Második Szekció) Kamaraként tartott

ülésén, melynek tagjai voltak:

J-P.COSTA Elnök

A.B. BAKA,

Gaukur JÖRUNDSSON,

L. LOUCAIDES,

C. BÎRSAN,

M. UGREKHELIDZE,

A. MULARONI bírák

és T.L. EARLY úr, a Szekció hivatalvezető-helyettese

2002. március 19-én és 2003. február 4-én tartott zárt ülésén az utóbb

említett időpontban elfogadott alábbi határozatot hozza:

AZ ELJÁRÁS

1. Az ügy alapja egy Magyarország elleni kérelem (36186/97 sz.), amelyet

az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (az

“Egyezmény”) korábbi 25. cikke alapján egy magyar állampolgár, Tímár

György (a “kérelmező”) 1997. március 30-án nyújtott be az Emberi Jogok

Európai Bizottságához (a “Bizottság”).

2. A Magyar Kormányt (a „Kormány”) képviselője, dr. Höltzl Lipót, az

Igazságügyi Minisztérium Helyettes Államtitkára képviselte.

3. A kérelmező különösen azt állította, hogy a vagyona visszatérítésével

kapcsolatos bírósági eljárás ésszerűtlenül hosszú ideig elhúzódott.

4. A kérelem 1998. november 1-én, az Egyezmény Tizenegyedik kiegészítő

jegyzőkönyvének hatályba lépésével átkerült a Bírósághoz (Tizenegyedik

kiegészítő jegyzőkönyv 5. cikk, 2. bekezdés).

5. A kérelmet a Bíróság Második Szekciójára osztották (Bírósági

szabályzat, 52. § 1. bek.). A Bírósági szabályzat 26. § 1. bekezdésének

megfelelően e Szekción belül megalakult az ügyet elbíráló Kamara

(Egyezmény 27. cikkének 1. bekezdése).

6. 2001 november 1-én a Bíróság megváltoztatta Szekcióinak összetételét

(25. § 1. bek.). Az ügyet az új összetételű Második Szekcióra osztották (52.

§ 1. bek.).

7. 2002. március 19-én hozott határozatával a Bíróság részben

elfogadhatónak nyilvánította a kérelmet.

2

TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET

A TÉNYEK

1. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI

8. A kérelmező 1937-ben született és Budapesten él. Az Emberi Jogok

Európai Bizottságához („a Bizottság”) benyújtott korábbi kérelmeit

(23209/94 és 27313/95 számúak) egyesítették, s az egyesített kérelmeket

1997. január 13-án a Bizottság teljes ülésén elfogadhatatlannak

nyilvánította.

9. 1965. november 18-án a Fővárosi Bíróság politikai felhangokkal terhes

büntetőeljárás keretében kémkedés vádjával 6 és fél év szabadságvesztésre

ítélte a kérelmezőt. A bíróság vagyonának elkobzását is elrendelte. A

kérelmező fellebbezése nyomán a Legfelsőbb Bíróság 1966. február 23-án

megváltoztatta az elsőfokú ítéletet annyiban, hogy az elkövetett

bűncselekményt uszítás kísérletének minősítette, és a büntetést öt év

szabadságvesztésre mérsékelte. A fellebbezés többi részét a bíróság

elutasította. Vagyonát, nevezetesen villáját, kertjét, gépkocsiját és bankban

tartott pénzét elkobozták.

10. 1989. október 25-én a Legfőbb Ügyész jogi alapon fellebbezést

terjesztett a Legfelsőbb Bíróság elé az 1965-ben és 1966-ban hozott ítéletek

ellen, amelyben indítványozta, hogy a bíróság törvénytelen ítéletként

semmisítse meg a kérelmező elítélését és mentse fel a kérelmezőt. 1989.

december 12-én a Legfelsőbb Bíróság az indítványban foglaltaknak

megfelelő döntést hozott.

11. 1990. február 6-án a kérelmező eljárást indított a Fővárosi Bíróság előtt

vagyonának visszatérítése érdekében. Továbbá, jogtalan ítélet áldozataként

kártérítést is követelt. 1993. február 19-én a Fővárosi Bíróság négy millió

forint kártérítést ítélt meg számára a szabadságvesztés következtében

elszenvedett károk ellentételezésére.

12. A vagyona visszatérítése iránt indított eljárásban 1990 szeptembere és

1992 februárja között a Fővárosi Bíróság több tárgyalást tartott. Mivel

időközben az elkobzott gépkocsi és az ingatlan is eladásra került, s ezért

csak a kár megtérítésére nyílt lehetőség, a Bíróság szakértői véleményre

támaszkodott

a

vagyontárgyak értékének megállapításakor.

A

szakvéleményt az Igazságügyi Műszaki Szakértői Intézet készítette.

13. Egy további tárgyalást követően a Fővárosi Bíróság 1992. február 24-én

határozatot hozott, amelyben 50.000 forint kártérítést ítélt meg a gépkocsi, s

további 6.200.000 forintot az egyéb károk kompenzálására. Keresetének

többi részét a Bíróság elutasította. A kérelmező magasabb összegű

kártérítést követelve fellebbezést terjesztett a másodfokon eljáró Legfelsőbb

Bíróság elé.

14. 1992. december 10-én a Legfelsőbb Bíróság írásbeli eljárás keretében

megvizsgálta az ügyet és elutasította a kérelmező fellebbezését.

TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET

3

15. 1993. február 12-én a Legfőbb Ügyész – a kérelmezőnek a Legfelsőbb

Bíróság határozata ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmére reagálva –

arról tájékoztatta a kérelmezőt, hogy a kártérítési eljárást a büntetőeljárásról

szóló törvény szabályozza, amely kizárja a felülvizsgálat lehetőségét.

16. Ennek ellenére 1993. február 19-én a kérelmező felülvizsgálat iránti

kérelmet terjesztett a Legfelsőbb Bíróság elé a Fővárosi Bíróság határozata

és a Legfelsőbb Bíróság másodfokú határozata ellen.

17. 1993. június 22-én a Legfelsőbb Bíróság elutasította a felülvizsgálat

iránti kérelmet.

18. 1995. április 5-én az Alkotmánybíróság úgy határozott, hogy a

kártérítési igények elbírálását a büntető bíróságok hatáskörébe utaló – és a

Legfelsőbb Bíróság általi felülvizsgálatot kizáró – eljárásjogi szabályok

alkalmazása

önkényes

megkülönböztetésnek

minősül.

Az

Alkotmánybíróság olyanképpen módosította a fent említett szabályokat,

hogy a büntető ügy iratait polgári bírósághoz kell áttenni, s e bíróság zárja le

az eljárást. A kérelmező egyedi ügye tekintetében az Alkotmánybíróság

kimondta, hogy a kérelmezőnek joga van polgári felülvizsgálati eljárást

indítani a Legfelsőbb Bíróság előtt.

19. A kérelmező 1995. április 8-án ismételten előterjesztett felülvizsgálati

kérelme 1995. április 10-én érkezett meg a Legfelsőbb Bíróságra. 1995.

május 10-én és 13-án a kérelmező újabb előterjesztéseket tett.

20. 1995. október 19-én a Legfelsőbb Bíróság elutasította az ismételten

előterjesztett kérelmet. Határozatában utalt a kérelmező ügyének hátterére, s

arra, hogy a kérelmező korábbi kérelmét a Bíróság elutasította. Mivel a

büntetőeljárásról szóló törvény csak egy kérelem előterjesztését tette

lehetővé, a Legfelsőbb Bíróságnak el kellett elutasítania az ugyanazon

személy által előterjesztett újabb kérelmet.

21. 1996. február 12-én az Alkotmánybíróság elutasította a kérelmező újabb

alkotmányos panaszát. Úgy találta, hogy a kérelmező beadványai nem az

Alkotmánybíróságról szóló törvény releváns rendelkezései szerinti

értelemben vett alkotmányossági kérdéseket vetettek fel, hanem panaszt

fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem

megfelelően hajtotta végre az Alkotmánybíróság korábbi határozatát. Mivel

a kérelmező beadványaiban felülvizsgálati kérelmének kívánt érvényt

szerezni, az Alkotmánybíróság az ügyet a Fővárosi Bírósághoz utalta

további eljárás céljából, mivel a polgári eljárás lefolytatására e bíróság volt

illetékes.

22. 1996. március 7-én a Fővárosi Bíróság a Legfelsőbb Bíróság elé

terjesztette az ügyiratokat abból a célból, hogy a Legfelsőbb Bíróság

határozzon a kérelmező felülvizsgálat iránti kérelméről.

23. 1996. november 12-én a Legfelsőbb Bíróság ismételten elutasította a

kérelmező felülvizsgálati kérelmét. Kifejtette, hogy

a

polgári

perrendtartásról szóló törvény releváns rendelkezése értelmében a

kérelmező ügyéhez hasonló esetekben nincs helye felülvizsgálatnak. Ezt

4

TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET

követően a kérelmező panaszt terjesztett az Alkotmánybíróság elé, kérve a

határozat megsemmisítését.

24. 1998. június 9-én az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek

nyilvánította azt az eljárási helyzetet, amely a büntetőeljárás során

érvényesíteni kívánt kártérítési igények polgári felülvizsgálati eljárás

keretében történő kivizsgálását szabályozta.

25. Az ezt követő törvényi változások után 2000. február 15-én a

Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette 1996. november 12-én hozott

határozatát és elrendelte a kérelmező kártérítési követelésének érdemét

érintő felülvizsgálatot.

26. 2001. június 5-én a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa írásbeli

eljárás keretében megvizsgálta az ügyet, s elutasította a kérelmezőnek az

ügy érdemével kapcsolatos panaszát. Úgy találta, hogy az alsóbb bíróságok

eljárása, s különösen a bizonyítás módja – amelyet a kártérítésre vonatkozó

büntetőeljárásjogi szabályok szabályoztak – összhangban állt a polgári

perrendtartás rendelkezéseivel. A határozatot 2001. augusztus 6-án

kézbesítették a kérelmező számára.

A JOG

I. AZ EGYEZMÉNY 6. CIKKE 1. BEKEZDÉSÉNEK ÁLLÍTÓLAGOS

MEGSÉRTÉSE

27. A kérelmező azt panaszolta, hogy az ügyében lefolytatott eljárás hossza

meghaladta az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdése szerinti értelemben vett

ésszerű időt. A 6. cikk 1. bekezdésének releváns része kimondja:

„Mindenkinek joga van arra, hogy...a ...bíróság...ésszerű időn belül

...hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában...”

28. A Kormány vitatja ezt a véleményt.

A. A figyelembe veendő időszak

29. A Bíróság először azt észrevételezi, hogy az eljárás 1990. február 6-án

kezdődött, amikor a kérelmező a Fővárosi Bíróság elé terjesztette kereseti

kérelmét. A Bíróság által figyelembe veendő időszak azonban nem ezzel az

időponttal, hanem 1992. november 5-ével kezdődik, amely napon az a

nyilatkozat, amellyel Magyarország elismerte az egyéni kérelem jogát az

Egyezmény korábbi 25. Cikkének céljaira, hatályba lépett.

30. Az eljárás 2001. augusztus 6-án zárult, amikor a Legfelsőbb Bíróság

felülvizsgálati határozatát a kérelmező számára kézbesítették. Ennek

megfelelően a kérelmező ügyének teljes hossza 11 év és 6 hónap, amely

időszakból 8 év és 9 hónap ratione temporis a Bíróság joghatósága alá esik.

TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET

5

31. A szóban forgó időtartam ésszerű voltának elbírálásakor a Bíróság

figyelembe veszi, hogy az eljárás milyen stádiumban volt 1992. november

5-én (ld. többek között Humen v. Poland [GC], no. 26614/95, §§ 58-59, 15

October 1999, nem megjelentetett).

B. Az eljárás hosszának ésszerű volta

32. A Bíróság emlékeztet arra, hogy az eljárás hosszának ésszerű voltát az

eset egyedi körülményei fényében, a Bíróság esetjogában kidolgozott

kritériumok figyelembe vételével kell megítélni, különös tekintettel az eset

bonyolultságára, a kérelmező és a releváns hatóságok magatartására és arra,

hogy mi volt a per tétje a kérelmező számára (ld. pl. a fent idézett Humen v.

Poland § 60; és Frydlender v. France [GC], no. 30979/96, § 43, ECHR

2000-VII).

1. Az ügy bonyolultsága

33. A Kormány állítása szerint az ügy bonyolult volt, mivel elbírálásához

szükségessé vált a polgári és a büntető törvénykönyv egyes anyagi jogi és

eljárásjogi szabályainak a Legfelsőbb Bíróság általi összehangolása, az

Alkotmánybíróság ismételt állásfoglalása és még egyes törvények

módosítása is. A Kormány továbbá előterjesztette, hogy a törvényi változást

követően lefolytatott eljárás azért is bonyolult volt, mert a kérelmező ügye

az új eljárásjogi szabályok alkalmazása szempontjából próbaperré vált.

34. A kérelmező nem értett egyet a Kormánnyal, s azt állította, hogy az ügy

nem volt bonyolult.

35. A Bíróság megjegyzi, hogy jelentős késedelmet okozott az az

inkoherencia, amely a kérelmező vagyonvisszatérítés iránti igényének

Legfelsőbb Bíróság, illetve Alkotmánybíróság általi eltérő megközelítéséből

fakadt, különösen azt a kérdést illetően, hogy a Legfelsőbb Bíróság általi

felülvizsgálat rendelkezésre álló perorvoslat-e az ügyben, s ha igen, akkor a

polgári vagy a büntető eljárásjogi szabályokat kell-e alkalmazni. A Bíróság

azonban úgy véli, hogy a nemzeti jog alkalmazásának bizonytalansága miatt

az eljárás nem vált annyira bonyolulttá, hogy az igazolná a szóban forgó

eljárás elhúzódását. A Bíróság továbbá úgy találja, hogy a Kormány által az

ügy bonyolultságával kapcsolatban hivatkozott egyéb indokok sem adnak

kielégítő magyarázatot a jelen ügy hosszára (ld. mutatis mutandis,

Malinowska v. Poland, no. 35843/97, § 88, 14 December 2000, nem

publikált).

2. A kérelmező magatartása

36. A Kormány nem terjesztett a Bíróság elé olyan érvet, amely szerint a

kérelmezőt bármilyen felelősség terhelné az eljárás elhúzódása miatt.

6

TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET

3. A bíróságok magatartása és a per tétje a kérelmező számára

37. A Kormány úgy vélte, hogy a releváns bíróságok az általános

elvárhatóság magatartási zsinórmértékének megfelelően jártak el a

kérelmező ügyében. A Kormány előterjesztette, hogy az eljárás hossza

ésszerű volt, tekintettel arra, hogy nincs olyan követelmény, amely a

nemzeti hatóságok számára fokozott felelősséget írna elő.

38. A kérelmező ezt vitatja.

39. A Bíróság megjegyzi, hogy a kérelmező által 1990. február 6-án

benyújtott vagyonvisszatérítés iránti kereset a kérelmező 1966-ban történt

elítéléséhez, s az ítélet 1989-ben történt megsemmisítéséhez kapcsolódott.

Egyes követelésekkel kapcsolatban a bíróság már 1992. február 24-én

megítélt bizonyos összegeket, a kérelmező korábban el nem bírált

követeléseit pedig a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság 1992. december

10-én vizsgálta meg. Ezt követően a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati

tanácsa négy alkalommal, 1993. június 22-én, 1995. október 19-én, 1996.

november 12-én és 2001. június 25-én tárgyalta az ügyet. Továbbá, az

Alkotmánybíróság 1995. április 5-én, 1996. február 12-én és 1998. június 9-

én foglalkozott az esettel.

A Bíróság észrevételezi, hogy legalább három, a hatóságoknak felróható

inaktív periódusra került sor. Úgy tűnik, hogy 1993. június 22. és 1995.

április 5. továbbá 1996. november 12. és 1998. június 9., valamint 2000.

február 15. és 2001. június 25. között a kérelmező ügyében nem történt

előrelépés. A Kormány nem adott kielégítő magyarázatot e késedelmekre,

míg egy további késedelem – amelyre 1998. június 9. és 2000. február 15.

között került sor – indokolható azzal a törvényi változással, amelyet az

Alkotmánybíróság 1998. június 9-i határozata tett szükségessé.

40. A Legfelsőbb Bíróság és az Alkotmánybíróság között a kérelmező

ügyének értékelése kapcsán kialakult és a felülvizsgálati eljárás elhúzódását

eredményező disszonanciát illetően a Bíróság emlékeztet arra, hogy a 6.

cikk 1. bekezdése kötelességként rója

a

Szerződő Államokra

igazságszolgáltatásuk olyan módon történő megszervezését, amely lehetővé

teszi, hogy bíróságaik eleget tegyenek az ügyek ésszerű időn belül történő

eldöntésével kapcsolatos kötelezettségüknek (ld. többek között Duclos v.

France judgment of 17 December 1996, Reports of judgments and decisions

1996-VI, pp. 2180–81, § 55 in fine). Ezért a Bíróság arra a következtetésre

jutott, hogy az eljárás elhúzódása főként a nemzeti hatóságok terhére róható.

41. Tekintettel az ügy körülményeire és az eljárás teljes hosszára a

Bíróság úgy találja, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésében

említett „ésszerű idő” követelménye a jelen ügyben nem teljesült. Ezért a

rendelkezést megsértették.

TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET

7

II. AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSA

1. Az Egyezmény 41. cikke kimondja:

„Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek

megsértését állapítja meg és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak

részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság – szükség esetén – igazságos

elégtételt ítél meg a sértett félnek.”

A. Károk

2. A kérelmező 1 millió euro kártérítést kért az eljárás elhúzódása miatt

felmerült vagyoni és nem vagyoni kárának megtérítésére.

3. A Kormány előterjesztette, hogy a kérelmező követelései túlzottak, s

úgy érvelt, hogy a felmerült kárt a Bíróság Magyarország ellen hozott

releváns döntéseinek a fényében kell megállapítani.

4. Nincs bizonyíték arra vonatkozóan, hogy okozati kapcsolat állna fenn

az Egyezmény 6. cikke 1. bekezdésének megsértése, és a kérelmező

vagyoni kár megtérítésére irányuló követelése között. A Bíróság azonban

azt elismeri, hogy az eljárás elhúzódása miatt a kérelmező nem vagyoni kárt

szenvedett. Méltányossági alapon ítélve és tekintettel az ügy körülményeire

a Bíróság 8.000 eurót ítél meg a kérelmező nem vagyoni kárának

megtérítésére.

B. Költségek és kiadások

5. A kérelmező ilyen címen nem támasztott követelést.

C. Késedelmi kamat

6. A Bíróság úgy találja megfelelőnek, hogy a késedelmi kamatnak az

Európai Központi Bank marginális hitelkamatán kell alapulnia, amelyhez

három százalékpontot kell hozzáadni.

EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG EGYHANGÚLAG

1. Megállapítja, hogy az eljárás hossza miatt megsértették az Egyezmény 6.

cikkének 1. bekezdését;

8

TÍMÁR KONTRA MAGYARORSZÁG ÍTÉLET

2. Megállapítja:

(a) hogy az alperes Kormánynak attól az időponttól számított három

hónapon belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése

szerint véglegessé válik, a kérelmező nem vagyoni kárának megtérítéseként

8.000 eurót (nyolcezer euró) és az ezen összeget terhelő adók összegét kell

kifizetnie az alperes Állam nemzeti valutájában, a kifizetéskori átváltási

árfolyam alkalmazásával.

(b) hogy a fent említett három hónap lejártát követően a kifizetés

időpontjáig a késedelmes időszakra az Európai Központi Bank marginális

hitelkamatát három százalékponttal meghaladó mértékű kamatot kell fizetni

a fenti összeg után;

3. A kérelmező igazságos elégtétellel kapcsolatos további követeléseit

egyhangúlag elutasítja.

Készült angol nyelven, írásbeli kihirdetésre került 2003. február 25-én a

Bíróság Eljárási Szabályzata 77. § 2. és 3. bekezdésének megfelelően.

T.L. EARLY

hivatalvezető-helyettes

J.-P. COSTA

elnök